Dr. Széplaki Attila, a kolozsvári Rehabilitációs Kórház osztályvezető főorvosa beszélt a magyar orvosok romániai kálváriájáról és a román egészségügy reformjáról. 1961-ben jutott be a kolozsvári Orvostudományi és Gyógyszerészeti Egyetemre. Akkor még osztályharc volt, az értelmiségi szülők gyerekei százból csak húsz helyre juthattak be. Ebből a húsz százalékból is nyolcvan százalék volt fenntartva a román többségnek, és húsz a kisebbségieknek. A magyar orvosokkal szembeni megkülönböztetést ő is érezte, pedig románul végezte az egyetemet. Rengeteget kellett Bukarestben vizsgáznia, amíg eljutott mai beosztásáig. Versenyvizsgákon, amikor az esélylatolgató kollégák a névsort olvasták, a magyarokkal nem is számoltak. Marosvásárhelyen kívül egyetemre bekerülni magyar oktatónak lehetetlen volt, és ez mára sem változott. Nem mintha a magyar nem állná meg a helyét, de a romániai egyetemeken dinasztikus karrierek épülnek: Kolozsváron is van olyan belgyógyászati klinika, ahol az apát a fia követi. Az egyetem után Széplakit Moldvába helyezték, akkoriban nagyon sok magyar orvos dolgozott ott. Megdöbbentette az ott tapasztalt mérhetetlen elmaradottság. Sikeres sebészi szakvizsga után Szatmárnémetibe került. Ott négy évig dolgozott. Soha semmilyen segítséget nem kapott továbbképzésre. Nyári szabadságait kinn töltötte magyarországi klinikákon, úgy képezte magát. 1978-ban nyílt meg Kolozsváron, az országban elsőként, a rehabilitációs kórház. Akkoriban senki nem tudta még, hogy mit takar a fogalom. Széplaki elment saját pénzén egy Varsó melletti ezerágyas rehabilitációs központba, hogy tanulmányozza munkájukat. Mindent megtanult, mindent lefényképezett. Közben létrejött a kolozsvári kórház, mégsem kerülhetett akkor oda, csak később, versenyvizsgával. – Legnagyobb gond a szakemberhiány. További gond, hogy nincs otthoni egészségügyi ellátás. Magyar orvosnak továbbra is nagyon nehéz a hazai boldogulás. /Makkay József: Hátrány a magyar származás. = Erdélyi Napló (Kolozsvár), nov. 29./
